Balaton János Poey:

Visszaemlékezéseim

1. rész

Avagy

A Rock’n’Roll Kenuzás

Számtalan tonna per másodperc folyóvíznek kellett ahhoz a múlt feneketlen kútjába zuhannia, hogy rászánjam magam „A Rock’n’Roll Kenuzás” című visszaemlékezéseim megírására.
Talán mondanom sem kell, hogy korábban megpróbáltam már rábeszélni magam ezen írás elkövetésére, de kétségekkel tetézett lustaságom mindig meggátolt, hogy nekivághassak e munkaigényes vállalkozásnak. Legfőképpen az tartott vissza, hogy az élmények és kalandok újra játszásának aktusa egy ütött-kopott íróasztal társaságában fog megtörténni. Ez a romantika elemi minimumait is nélkülöző tényező sokáig visszavetette harci kedvem, de egy delejes energiáktól túlfűtött este mégis csak neki ültem az írásnak.

Hogy miért?
Mert miért legyen az amúgy is egyre élményszegényebb világunk, még egy történettel is szürkébb, szegényebb és ez által unalmasabb? - tettem fel magamnak a kérdést, homlokom ráncolva.
- Ne legyen.
Maradjon utánunk nyom. – mondtam ki verdiktet és megírtam az általam megírhatót, íme, most elolvashatjátok.

 De honnét a „gyógyíthatatlan fertőzésem” a Vízikórság és a Rock’n’Roll Láz?

Először is a Vízi Kórsággal, a „Muralázzal” kezdeném.

1965 Szeptember 27.-én, Letenyén, a Murapartján születtem. Letenye, helységnév jelentése: Nyár.
Mivel, anyai nagybátyám, Gyura bátya, halász volt a Murán, volt honnét a Természet szeretetét örökölnöm.
Termetét tekintve, magas, erős, nap barnította, ősz, de fiatalos megjelenésű ember volt. Huncut szürkéskék szemében bölcsesség szelíd fénye izzott. Általában mosolygott, de ha szeme, vele ábrázata elsötétedett, akkor mindenki tudta, jobb, ha békén hagyja.
Úgy az 1920 években születhetett.
Bár sajnos korán, már gyermek koromban meghalt, de annyi időt azért kaptunk a Sorstól, hogy kedvére mesélhetett nekem, szülőfolyónkról, a Muráról.
Ő, mint hivatásos halász, kora tavasztól, késő őszig kinn aludt a folyóparton, kalyibában, és éjjel-nappal halászott, néha meg aranyászkodott. Ha ihlete volt verseket írt.
A halakat eladta, vagy elcserélte. Volt, hogy akkora harcsát fogott, hogy szekérrel kellett behozatnia a községbe.

Mivel szabadéletet élt, tengernyi időt időzve a Muraparton, pár furcsaság is megesett vele. Gyakran mesélt nekem a Mura Szelleméről. A história pedig úgy esett, hogy éjjel, a parton, tűz mellett pipázgatott, közben valahogy elbóbiskolt.Már késő éjjelre járt, amikor feleszmélt, érezve, nincs egyedül.Amikor szemeit kinyitotta, látta ám, hogy mellette egy magas, fekete köpenyes alak, széles karimájú fekete kalapban, nagy csendben ül.Már-már kérdésre nyílott a szája, de mielőtt szólni tudott volna, (vagy a rossznyelvek szerint a fejsze után nyúlni) a fekete ruhás alak felegyenesedett, és a tűzbe csapott, majd eltűnt.A láng pedig fellobbant az égig. Majd akkora füst keletkezett, hogy hajnalig nem látszottak a csillagok. A füst hófehér volt és illatos. Nos, ő volt a Mura Szelleme. Így mesélte.
–Gyura bátya! A Mura Szelleme hogyan nézett ki pontosan?
Írd le szavaiddal, kérlek még egyszer. - kérleltem az izgalomtól hozzá bújva.
- Úgy, mint az a kis figura a „jó idő-rossz idő házacskában”. Az a hosszú fekete köpenyes, kalapos. - és a konyha kredencen álló piciny „meteorológiai állomásra” mutatott.
Most már tudom, hogy, azt a figurát Odinnak hívják, a párját pedig Frejának.

Gyura Bátya mesélt az aranyászásról is.
-A régi időkben, kezdte, arra lenek’, a Szentmihály hegy alatt gyülekeztek az aranyászok. Ott hol a Dráva meg a Mura Torka van.
Vótak’ azok vagy száz, százötvenen. Csónakkal, párosával.
Én is közöttük vótam’ Mladen Baksa barátommal csónakostól. De mielőtt még feleveztünk volna a Murára, oltári nagy murit csaptunk. Még bárcás nőink is vótak’, úgy dombérótunk’. Meg ittuk a bort, mint a vizet. Mer’ arra felé jófajta „dalvíz” van ám.
Attó’ „danótunk.” – nevetett a Bátya térdét csapkodva.
Így ünnepőtünk’ három napon át.

Amikó’ eljött az indulás ideje, ki-ki felevezett a helyére. Mer’ mindenkinek külön helye vót’. Nekünk arra fönek’ Rátki felé. A Csikórétné'. Meg másutt is, mindenfele. Ahogy éppen állt a Mura vize.Akkor és ott aztá’ megkezdtük a munkát.

- Nehéz munka az aranyászás?- kérdeztem tőle elmerengve.
- Goromba az fiacskám. Nem való az munkának.
- Mért nem való?- kérdeztem kíváncsian a Bátyát.
- Mer’, ha hideg van, akkor hideg van, ha meg meleg, akkor meleg. – mondta, maga módján. Meg aztán csalfa ám az arany. Veríték, könny, meg vér tapad hozzá. Meg, ha sok is van a Murában, igen bajos azt kimerni.
Ahogy mondtam már, megpróbátam’ én is. De az már nagyon régen vót’, amikó’ még fiatal vótam’.
Mondtam már, vót’ egy barátom a Mladen. Olyan Krabót legény vót’.
Erős karú, dereka, mint az éger törzse. Igen jó gyerek vót’. Vele próbátuk’ meg az aranyat. Mi bolondok már előre dörzsőtük' a markunkat.Akkor még nem tuttuk’, hogy mér’ mondják, hogy „Aranyásznak, kódus’ a kísérője”. Most már tudom, hogy mér’ mondják.De hallgasd csak, hogy mi történt ezután!
Emlékszem, éppen virágzott az akác. Jó mondom, akkó’ vót’.
Úgy Nyár elején. Minden nap túrtuk a Murát. Homokot meg a kavicsot. Minden áldott nap.
De egyszer csak nem gyütt’, a Mladen. Később „lenek” talátam’ meg a „csamacját”, ott „Búnyánál’.Isten tuggya’ csak mi lett vele. - fejezte be a történetét Gyura Bátya, komorrá lett ábrázattal, elgondolkodva.
- De, mégis mi lelhette, barátod, a Mladent?- kérdeztem suttogva.
-„Rosseb” tuggya’. Vagy inkább az Isten. Vagy a Mura Szelleme. - javította ki magát a kedves öreg és a távolba meredt.
- Ludvérces egy Tavasz járt akkó’. – folytatta. Esténként, elátkozott fények villództak a Mocsár Erdőben. Az ember mindenfele csak fejszével járt, meg azzal is hált. Ő meg lehet, hogy épp’ arra járt.

Űzni halat, meg a vadat. Fenenagy természete vót’.
Vitte a vére, mindenfele, hálóval, horoggal, szigonnyal, csapdával, puskával. Lehet, hogy ez lett a veszte. Pedig fenemód, jó gyerek vót’. Hogy az Isten megággya’, odaát.
- Megáldja. - mondtam szomorúan.
- Úgy legyen. Meg aztán, ne búsuljunk, fiam, mer’ ez így vót’ megírva- mondta Gyura Bátya, egy pohárka bor után, pipára gyújtva.

- Most mesélek neked halászéletről.Már pöttöm, gyerek vótam’, amikor kikerütem’ a Murára. Családunkban vót’ erdész, vadász, halász, mindenféle erdőt, mezőt, vizet járó ember.Én halász lettem. A grófék halásza.Az uraságéknak, minden áldott nap friss hal kellett az asztalra.Én meg fogtam. Mer’ kiismertem a hal járását. Meg, persze tanítottak az öregebbek is. Kézze', hálóva', horogga', szigonnya'.Úgy, ahogyan írva van. – mondta és halkan felnevetett.

- Igen, jó élet, a halász élet. – mosolygott huncutul és a boros pohár után nyúlt.
- Azt mondtad, Bátya, hogy kézzel? Jól hallottam? – kérdeztem tőle, döbbenten.
- De jól, ám. Mer’ a part alatt, gyökerek között tanyázik a hal.
A harcsa meg barlangban lakik. Onnét kell kiszenni'. Mer’ magától nem jön ki őkelme.
- Az nagyon félelmetes lehet. – suttogtam elgondolkodva.
- Mi, a kezezés?Vagyis amikor kézze' fogom a halat?
- Igen. - válaszoltam.
- Csak elsőre. Aztán megszokja az ember. Amikó’ a harcsákat kiszedem a fészkükből az igazi búvárhalász munka. Oda aztán nagy tüdő, meg erős ideg kell.
- Micsoda? – kérdeztem, mint aki nem hisz a fülének. Fészkéből a harcsát?
- Úgy ám. Mer’, ott laknak lenek’ a part alatt a barlangba'. Az a harcsa fészek.A halász miután kifigyete' a harcsák járását, lemerül és bebújik a fészekbe, megragaggya' a harcsát, és sutty, kirántya’.

- Aszta. - motyogtam, elhűlve.
- De ügyesnek kell ám lenned, mer’ harap, mint a kutya.Mer’ vagy a szájába nyúsz’, vagy belevágod a kampót.Másként nem megy.

- Juj! – jajdultam fel képzelt fájdalmamban.
- Vót’, hogy annyi harcsát kiszettem’, hogy már nem bírtam tovább erővel, levegővel.
Fenn a Zadoványon. A Kerkán. Ott tanyázik a legtöbb. Meg Rátkinál.
Meg aztá’ „lenek is, fönek is”, mindenfele. – mondta a Bátya és komótosan megszívta a pipáját.
- Meg aztá’ a kecsege. Az ám a hal. Azt meg fenékhálóva'. Lenn a mélységben.Ahol olyan mély a Mura, mint a kút.
- Mint egy kút?- hüledeztem.
- Igen, mint a kút. Meg van az vagy 15 méter. Vagy még több.
Az meg olyan hal, hogy se pikkelye, se szákája'. Meg sárga a húsa, mint a citrom. Azé’ sárga, mer’ messzi tengerekrő' származik.
Onné’ úszik föl. Így mondják.
De a halak hala az a farkashal. Az meg olyan, mint a pisztráng.
Csak sokkal-sokkal nagyobb. Őkelme meg Stájerországból úszik le az árral. Amikó’ árad a Mura. Ződ’ Árkor.
- Mi az a Zöld Ár, Bátya? - kérdeztem kíváncsian.
- Amikó’ kiződünek' a messzi hegyek. Amiket a Julián hegyről lácc’.
Arra Nyugatnak. Akkó’ olvad a hó, arrafelé. Aztá’ jön a Murán lefelé a hólé. Kutya világ, de jó világ van olyanko’. Kilátogat az Öntésre a folyó.Aztá’ kinn is marad, akár hetekig, hónapig. Akkó’ a halak kinn ívnak a réten. Akkó’ van a szigonynak ideje.
- A szigonynak? – néztem rá kikerekedett szemekkel.
- Igen. Tudod, fiacskám, a szigony, olyan, mint a vasvilla. Csak horgas.
- Horgas? – kérdeztem értetlen.
- Igen. A szigony villa vége horgas.

Hogy el ne engedje a megdöfött halat. Mert azt döfni kell. Csónakból. Vagy gázóva’ a sekélyben. Mer’ a Zöld ár vize, tiszta. Látod a halat. Nagy ilyenkor a zsákmány.
- Milyen halakat szoktál szigonyozni, Bátya?
- Főleg pontyokat. Nagy pontyokat. Meg mindenfélét. Harcsát, süllőt, csukát, bolent, devlárt. Ami kijön az Öntésre.
- Mesélj a félelmetes farkashalról. – szakítottam félbe a jó öreget.
- Farkas hal? Más néven: Hukó. Vad egy jószág őkelme.
Mindenre ugrik, ami él és mozog. De még sem könnyű megfogni. Főleg nem hálóba csalni. Abba jószerive' bele se megy. Mert ravasz.
Meg hát a sodrásba’ lakik. Ott meg te úgy se' halászol. Marad neki a szigony. Vagy a horog.
Azt megtűzöd podvizzel, márnával. Vagy csak fehér hallal. Persze, ha kifígyeted’, hogy jár.
De az emberjárta partokat kerüli. Magányos Partok alatt lakik, benn a csöndben.Jobb, ha nem zavarod. Magános’ és nemes faja az, tudod, fiacskám.
- Értem. - mondtam szemlesütve. És a farkashal nagy? – kezdtem újra.
- Nagy.
- Mekkora nagy?
- Mint te. Vagy én. – mondta az öreg halász és a távolba meredt.
Aztán imigyen folytatta.
- Valaha, legénykoromban, a Magányos Partok alatt kifigyetem’ egyet. Igazi óriás vót’. De sose mentem rá.
Később épp arra jártam, valamiér', tán épp a „ljubavi mojám“ után, amikor észrevettem.Épp a babájával jáccott’, vagyis, ívtak. Benn az árban, majd kinn a sekélyben.
Rárontottam az óriás hukóra.Csak úgy szabad kézze’. Persze nem akartam megőni’.Talán még kiszenni’ se. Csak úgy rárontottam, szenvedélyből.Hiba vót. Tán, már akkó’ tuttam’. De most már biztosan tudom.Bátya tartott egy szusszanásnyi szünetet, majd különös, halk hangon folytatta.

- Az asszony, vagyis az ikrás meg rám támatt’. Úgy, mint egy nősténytigris.Össze vissza harapdát’ ahó’ ért. Kis híján megőt’. Akkó’ elmenekütem’. Én jó bolond!

Asztá’ többé nem láttam őket. Talán elúsztak, le a Drávára. Vagy vissza úsztak, vissza a Stájer hegyek közé. Elmentek mindörökre. Itt hagyták a Magányos Partokat.
Alattuk engemet. Meg az emlékeimet.
Ekkor nagy csönd támadt.
Olyan mély, nagy csönd, hogy még az öreg falióra ketyegése is fülsértő tenyércsattogásnak hallatszott.

„Régen elmúlt idők
Sodródnak az űrben,
Szétmállanak, mint a csillagok,
A végtelen kozmikus térben.

De van egy hely, ott messze,
A Magányos Partok alatt,
Ott, ami elmúlott, már nem múlik tovább,
Örökre ugyan az marad.”

Szavalta az öreg halász rekedtes hangján, majd felállt, búcsúzóul megcsókolta a kobakom és elsétált a Mura felé. Szótlanul néztem utána, amíg csak el nem nyelte a távol.

Aztán Gyura bátya börtönbe került.
A dolog pedig úgy esett, hogy fenn Murarátka határában halászott és a fogást elcserélte egy szőlősgazdával, borért.Persze, amíg folyt az alku, folyt a bor is, tehát „pusszintottak”, vagyis ittak.
Miután fejükbe szállt a bor lelke, valamin összekülönböztek.
A vitából verekedés lett.A szőlős gazda holtam maradt a pince padlón.Hát így esett.
Gyura bátya a börtönben megbetegedett, megvakult majdmeghalt. Persze ezt nekem nem mondták meg. Csak azt, hogy elment messze, le a Murára, ahol mélyen alszik, mert nagyon beteg.

Hiánya nagyon megviselt. De nem felejtettem el. Folyvást azzal vigasztaltam magam, hogy egyszer majd úgy is felébred.Hisz’ a Bátya csak elment messze, le a Murára és nagyon alszik. Nemsokára felkel, eljön értem és elvisz le a Murára. Aztán együtt halászunk majd. Meg aranyászkodunk.

Így lesz. - nyugtattam magam és vártam türelmesen.

Ezek után a Mura Szelleme gyakran meglátogatott álmaimban. A szemembe nézett, nagy kezét a fejemre téve valami érthetetlen szöveget mormogott, vagy inkább énekelt. Vagyis erőt adott.Miközben Gyura Bátyára vártam, a Mura tüze egyre gyakrabban és forróbban támadt fel gyermeki szívemben.
Éjjel és nappal csak a folyóra kívánkoztam. Le a partra, a Bátya után.
Még az óvodából is megszöktem és neki indultam a Murának. Határőrök a parton utánam kajtattak.De nem leltek.Elbújtam.
Majd elmentem a Mamához és ott aludtam.Apám nem szidott meg, csak nevetett.Anyám sírdogált.Én nem szóltam egy teljes napig.
Csak ültem kinn a verandán és a távolba meredtem és hallgattam, ahogy a murai szél rázza az öreg fenyőfát.Meg simogatja, vigasztalja gyermeki szívemet.

Aztán egy éjjel álmomban Gyura Bátya meglátogatott. Aranyos „csamacján” jött lefelé a vízen, a szikrázó Magányos Zöld Partok alatt. És énekelt.

„Fiam, egy napon,

A Mura hozza el dalom,

 Sírni fogsz és átkozni,

Hogy nem leleled nyomom,

Arcom a Hold,

Dalom zúgják a fák,

És te nem tudod, mikor és hol,

Csak azt, hogy várok rád.”

Azon a reggelen sírva ébredtem. Megértettem, hogy nincs kire várni már. Elment a jó Öreg, el az égi partok alá, hol mindig Nyár van, soha nincs Tél, örök béke honol és hétágra süt a Nap.Egy szerencsés napon utána megyek én is. Elhajózok innen mindörökre. Elcserélem ezt a keserédes Világot egy jobb Világra.A Mura, Ő marad. Hogy vigyázzon rátok, meg a Magányos Partokra, az emlékeinkre. Ámen.